– Jöjjön be! – Főnököm hangja zord, mint mindig.
Tizennégy óra tizenöt, egy perccel sem több. Legalább annyi közös van bennünk: mindketten szeretjük a pontosságot. Mégsem vagyok derűs. Mirandával másfél éve dolgozom együtt. Kezdetben repestem: végre egy vezető jó humorral, mennyivel könnyebb lesz így a munka. Eleinte így is tűnt. Minden napra jutott néhány vicc, kacagtató történet, amit ő mesélt.
Nem sokkal később, úgy november táján észleltem, hogy a vidámságom kezd alábbhagyni. Mirandát egyre jobban kiismertem. Az ápolt frizura és a ragyogó smink mögül előbukkant valami más, amely módfelett megnehezítette az életemet. Minden munkatársam életét. Miranda egyre robbanékonyabbá vált. Ingerültsége napról-napra fokozódott, és már nem telt el nap kiabálás nélkül. Haragudott, ha nem voltak szépre formázva az Excel táblák, dühödten csapkodott, ha a cégvezető nem kérte a tanácsát, szitkozódott, ha valamelyik munkatársa silányul fogalmazott meg egy emailt.
A helyzetet nehezen viseltem, és csüggedten vettem tudomásul, hogy egyre jobban eltávolodunk egymástól. Kezdeti rokonszenvem viszolygásba fordult, és előérzetem megállapítássá formálódott: nem szeretek Mirandával dolgozni.
Belépek az irodája ajtaján.
Miranda szemöldökét ráncolva gépel a laptopján, testtartása elégedetlenséget tükröz. Azonmód észlelem, hogy nem számíthatok sok jóra. Le sem ülök, menten csepülni kezd. Levegőt sem véve, egy szuszra zúdítja rám a munkámmal kapcsolatos kifogásait, majd számonkér valami csekélység miatt, amelyet el sem követtem. Idegességemben dobolni kezdek a combomon, és már éppen azon vagyok, hogy felhozzak valamit a saját védelmemben, amikor váratlanul magamat veszem észre az asztal túloldalán. Lenézek a testemre, és nem hiszek a szememnek. Miranda teste immár az enyém. Az ő elméjében találom magam, és meglepetten tapasztalom, hogy most már én vagyok az, aki bosszúsan méregeti a fickót ott az asztal túloldalán. Itt vagyok benn, egészen mélyen, Miranda fejében. Körbepillantok, és elszédülök a körforgástól, amit ebben az agynak nevezett gigantikus csarnokban látok. Eszeveszett fényesség, reflektorok mindenütt, az egész lüktet és mozog, akárcsak egy hangyákkal teli edény. Ámulok: ilyen zsongással teli az emberi fej? Forgószínpadon bukkannak elő és tűnnek el az életre kelt gondolatok, amelyek már éppannyira a saját gondolataim, mint az övéi:
“Ingyenélő banda”
„Hozzá nem értő népség”
„Akasztófára való, hitvány fráterek..”
Olyan természetesnek tűnik, hogy azonosulok az alakot öltött ideákkal – hiszen ez én vagyok. Éppenséggel mindig is így vélekedtem, hasít belém a felismerés. Miranda valósága elemészt, már nem tudok különbséget tenni kettőnk között. Eggyé váltam vele.
Egyszerre valami mozgásra leszek figyelmes. Néhány méterre előttem kisebb és nagyobb gondolatok dugják ki fejüket a színfalak mögül. Egyikük vénséges, szakállas férfi, másikuk rongyos kobold, de van fiatalabb alak is, vérző sebbel. Temérdek figura, mind különböző, de jelenlétükben tüstént elfog a nyugtalanság. Nincs időm találgatni, kik lehetnek, erős hangjuk elnyomja a zsibongást:
“Az idegrendszerem darabokra szaggatva…, a nővérem betegsége”
“Az unokaöcsém balesete…, tehetetlen vagyok, nem bírom tovább ”
“Merre a menekvés a párom zaklatása elől?”
Kapkodom a fejem, mi ez a pokol? Oh, mennyire kiáltanám feléjük, hogy táguljanak innen, hagyjanak magamra, nem viselhetem tovább iszonytató uralmukat, de hangjuk egyre erősebb, alakjukkal fölém magasodnak, mire egyre kisebb leszek. Én zsugorodom, ők pedig jönnek és jönnek, egyre többen közelítenek, de hiába hátrálok, nincs kiút, körbevesznek. A földre zuhanok, és felpillantva észreveszem, hogy változik a díszlet. Már nem ők azok, akik előttem kavarognak, hanem a fertőtlenítőszagú kórház, ahol a csonttá fogyott nővéremet kötik éppen infúzióra. Egy másik látomás az út szélén fekvő, mozdulatlan unokaöcsémet mutatja, darabokra tört motorján még forog a kerék. Elkapom róla a fejem, de nem járok jobban, itt van annak az embernek a gyalázatos vigyora is, aki otthonom elhagyására kárhoztatott. Körbe-körbe pörgök a saját tengelyem körül, de mindenhol ugyanazt a filmet adják ebben a démoni moziban.
Nem tudom, mennyi idő telik el, de egyszerre észreveszem, hogy a fények pislákolnak, egy ritmusra vibrálva az új gondolatjövevényekkel. Zavarba jövök. Kik vagytok ti, eleddig rejtőzködő képzetek? Szabadulhatok, vagy örökké a rabotok leszek? Kétségbeesetten keresem a választ: ki lehetek, mi dolgom itt, de segítség nem érkezik, hogy megtudjam. Én vagyok az, vagy Miranda, a gyalázkodó parancsnok, egyszersmind kárhozott lélek, akinek az otthoni idill nem osztályrésze?
– Kolléga, mi a válasza?
Miranda hangja visszaránt a valóságba.
Összerándulok. Sehol nincs már a gondolathangár, amely pár pillanattal előbb túszul ejtett. A nyugtalanítóan furcsa alakok elenyésztek, az iménti téboly emlék csupán. Mintha víz alól bukkantam volna a felszínre, a tüdőmbe úgy áramlik be a levegő. Könnyűnek érzem magam. Saját testemben újra magam vagyok. Miranda ül velem szemben. Hangja zord. Hosszan nézek rá. Ekkor a tekintetében saját önarcképem villan fel, és tudom, hogy már nem ugyanaz vagyok, mint aki akkor voltam: tizennégy óra tizenötkor, amikor az irodája küszöbét átléptem.
* * *