skip to Main Content

Hét hónapnyi várakozás után végre behívtak.

Állásinterjúra mentem, abban a hónapban már a negyedikre. Fél éve voltam munka nélkül, és az idő szorítása egyre nyugtalanítóbbá vált. Családom évekkel ezelőtt megszakította velem a kapcsolatot, segítségre sehonnan nem számíthattam. Barátaim, rokonaim nem voltak, megtakarított pénzem pedig olyan kevésre rúgott, hogy egy tisztességes számítógépet sem tudtam belőle venni. Keserű volt a gondolat, hogy ha nem tudom eltartani magam, hamarosan felkopik az állam. Állást kellett találnom, mindenáron.  

Egy közepesen nagy, jó hírnévnek örvendő vállalat felé tartottam. 

A városban az a szóbeszéd járta, hogy a vezetők tisztességesen bánnak az alkalmazottakkal, és még céges kóla is van, ezért nagyot dobbant a szívem, amikor a telefonom pittyenése a meghívó megérkezését jelezte. A pénztárosi munkát napi nyolc órában és normál munkarendben hirdették meg. Szerencsére idevágó tapasztalatot vagy diplomát nem vártak el, ezért a lehetőség igazán kecsegtetőnek tűnt, hiszen én egyikkel sem rendelkeztem. Talán most rám mosolyog a szerencse, gondoltam. Ha elég rafináltan játszom az elhivatott munkatársat, akkor soha nem jönnek rá, ki vagyok valójában. Képzeletben máris dörzsöltem a tenyeremet.

Ránéztem a telefonom órájára, és örömmel nyugtáztam, hogy időben vagyok. Nem szerettem volna késni. „A pontosság a királyok erénye” – csengett a fülemben a mondás, és én ehhez tartottam magam. Ha másban nem is, legalább ebben legyen az ember gerinces. A meghívó délután három órára szólt, még pontosan öt percem volt addig. Tökéletes időzítés.

Beléptem.

A recepciós pultban dolgozó hölgy felvezetett a második emeletre, ahol egy előszobának berendezett váróban ültettek le. A helyiség kicsi, de világos volt, az asztalon kóla. Alig kellett pár pillanatot várnom, már nyílt is az ajtó. Egy alacsony, gömbölyded férfi tartott felém.

Fáradjon velem, Mr. Black! Ez lesz itt a mi termünk jobbra, foglaljon helyet mutatott egy kényelmes fotelre Alfonse Peterson, a csoportvezető, miután kezet fogtunk. Némi felszínes udvariaskodás után a férfi elővette a jegyzetfüzetét, majd feltette a szemüvegét. Biztos voltam benne, hogy az állásinterjú megszokott és végtelenül unalmas kérdései most veszik majd kezdetüket.

Önéletrajza alapján nincs pénztárosi tapasztalata, ám ez a mi cégünknél nem is elvárás. Úgy látom, előző munkahelyén kreatív munkát végzett. Meséljen erről egy kicsit! – Mr. Peterson hangja barátságosan zengett. Nem lesz nehéz dolgom, gondoltam. Éreztem, hogy tervemet véghez tudom vinni.

– Szíves örömest, Mr. Peterson. Valóban, hasonló munkakörhöz még nem volt szerencsém, de kreatív tevékenységeim igen szerteágazók voltak, amelyekből sokat tanultam. Alkotó munkát végeztem, és nem szeretnék szerénytelennek tűnni, de igazán magas színvonalon. Csomagoltam, dobozokat készítettem, sőt, arcmaszkokat is varrtam, naponta négyszázat. Jár a kezem, mint a motolla. Tavaly engem választottak a hónap dolgozójának, mert másfélszer annyi maszkot állítottam elő, mint a többiek. Oklevelem is van róla, szeretné látni?

Már nyúltam volna a táskám felé, de Peterson megrázta a fejét. Észrevettem, hogy tollával egy pipát rajzol a kezében tartott önéletrajzomra. Úgy döntött, rátér a következő témára.

– Szakmai tapasztalatai bőven elegendőek, Mr. Black, de van még néhány pont, amelyet tisztáznunk kell. Nálunk kidolgozott tervek és határidők szerint kell dolgozni. Mennyire tud azonosulni ezzel?

Kijelenthetem, hogy szinte lubickolok a szoros ütemtervekben, Mr. Peterson! Előző munkahelyemen szigorú beosztás szerint dolgoztam, napirend alapján. Feletteseim nem hagytak magamra, és egyetlen percem sem telt haszontalanul. Biztos vagyok benne, hogy hasznos tagja tudok lenni az önök vállalatának is. Számíthatnak rám bármikor, sőt, a túlórákat is szívesen vállalom.

Mr. Peterson elégedetten dőlt hátra. Láttam rajta, hogy tetszik neki, amit hall. Nem tűnt túlságosan okos embernek, vagy talán csak nagy volt rajta a nyomás, hogy felvegyen valakit. Bárhogy is, eddig nyerésre álltam. Honnan is sejthette volna a jámbor férfi, hogy valamit elhallgatok előle?

Nagyszerű, Mr. Black. A hozzáállása lenyűgöző, de van itt még valami. Nálunk íratlan szabály, hogy az alkalmazottak a földszinti kantinban ebédelnek. Nem támogatjuk a házon kívüli étkezést. Azért vagyunk ilyen szigorúak, mert az utóbbi időben roppant mód elharapódzott a munkaidővel való visszaélés. Ehhez mit szól?

Nem is képzelné, mennyire örülök ennek, Mr. Peterson. Előző helyemen csak egyszer engedélyezték a szünetet munkaidő alatt. Ezt a rövidke fél órát rendszerint az épület udvarán töltöttem, de gyakran még erre sem tartottam igényt. Tudja, a napfénytől és a levegőtől kiütéseket kapok. Első a munka, amely nemesíti a lelket, ez az én jelszavam! – Úgy tűnt, mintha szavalnék, de Mr. Peterson széles mosolya arra engedett következtetni, hogy a kérdésére pontosan ezt a választ várta. Itt vagyok a cél előtt, már csak percek kérdése, hogy megkapjam az állást.

– Mr. Black, ez igazán nagyszerű! – lelkendezett Peterson. – Ön kiváló munkaerő, éppen olyan, mint amilyet mi keresünk! Pontosan ilyen megbízható, őszinte munkatársakra van szükségünk ebben a mai, bizonytalan világban. Nem is gondolná, hány szélhámos jelentkezik hozzánk… Nem szoktam ilyet tenni, de kérem, várja meg, amíg elkészítem a munkaszerződését. Fel van véve! Mikor tud kezdeni?  

Ezzel Mr. Peterson – a választ meg sem várva – kiviharzott.

Tekintetemmel követtem távozó alakját, és azt láttam, hogy a férfi szinte a föld fölött ugrándozik, talán még táncra is perdül. Igazán remek! A dolog könnyebben ment, mint gondoltam. Micsoda ostoba fajankó ez a Peterson! Milyen végtelenül nevetséges, hogy ilyen hozzá hasonló mihasznák kerülnek csoportvezetői pozícióba… Az én eszemen azonban nem tudnak túljárni. Elég pár meggyőző szó, egy igaznak látszó mosoly, és minden elém hull, amit csak szeretnék.

Lám-lám, igaza lett öreg barátomnak, Willnek.

Hogy is mondta, amikor nem olyan rég még együtt töltöttük hosszú napjainkat? „Úgy add el nekik, mintha ez is egy munkahely lenne! Az itt végzett munka is munka. Tapasztalat, kisfiam, érted? Még ha kockás ruhában is végezted. Sose tudják meg, ki vagy! Ezt ne feledd, Henry!”

Elöntött a hála hajdani cellatársam iránt, aki a hűvösről bár, de kiváló tanácsaival hozzásegített egy pénzes álláshoz. Igen: pénzes álláshoz, a szó legszorosabb értelmében. Ahol újra azt a tevékenységet végezhetem, amiben a legjobb vagyok. Amely mindig olyan mámoros érzéssel töltött el, amikor sikerrel jártam. Ez pedig mi más lehetne, mint a kassza lassú, ám módszeres kifosztása. Mire a hiányból felfedeznek valamit, én már kaján mosollyal az arcomon ülök egy másik vállalatnál, egy következő állásinterjún.

Merengésem a szép jövőn nem tartott sokáig, mert ekkor meghallottam a folyosó felől a közeledő Peterson lépteit.

– Mr. Black, van itt egy kis probléma…

* * *


Back To Top